BÁRÁNYFELFŐ
Felhőcske megszületett egy szélcsendes napon. Nagyapja a Zivatar büszkén gyönyörködött a kicsi felhőben. Testvérei, társai körülölelték, féltőn óvták a legkisebb széltől is. Zavartalan, boldog gyermekkora volt. Megtanították arra, amit egy Felhőnek illik ismerni és tudni. Jó Felhő volt. Szófogadó, engedelmes, segítőkész, szelíd.
Egyetlen tulajdonság hiányzott belőle, a bátorság. Nagyapja a Zivatar mondta is, hogy ez így nem helyes. Nem jól nevelték a szülők, majd Ő megtanítja az ifjút, mert Felhőcske már kamaszodott.
- A nevededel kell kezdenünk a tanulást. Nem Felhőcske vagy már, hanem BÁRÁNYFELHŐ.
- Értem nagyapa, örülök az új nevemnek.
És elkekezdődőtt a tanítás,a kis felhőt kemény, spártai módon oktatták. Mindig erősebb, büszkébb, bátrabb lett. De a lelke szelíd maradt. Lassan elérte őt a szerelem.
Boldog volt, mosolygott és örömmel úszott az égen.
Kedvesével egyre távolabb kerültek a megszokott égtájtól. Nagy,aszláyos mező fölé értek.
Lenn kiszáradó gabonatábla áhítozott egy kis eső után. Néhány kalász még kitartott és kérlelni kezdete a Felhőt:
- Öntözz meg, mert meghalunk, nem lesz kenyér, kifli, zsemle a gyerekeknek. Éhen halnak. Segíts!
A felhő gondolkodott, majd így szólt:
- Nem akarok bátor lenni, nem akarok hős lenni, nem akarok meghalni.
Élni akart. Szerelmes volt. Lent a mezőn a kalászok egyre száradtak, egyre sárgultak.
Egyszerre csak apró cseppekben el kezdett esni az eső, mindig jobban, langyos, meleg nyári zápor. A búzakalászok fellélegeztek, újra éltek, lengedeztek boldogan az üdítő szélben.
A kis felhő feláldozta magát, mert eljött az életében az a pillanat amikor parancsoló varázslat keríti be a FELHŐ lelkét, amelynek nem lehet nem engedelmeskedni.
BÁRÁNYFELHŐ bátor volt. Így maradt meg minden felhő emlékében az égi tájakon.
|