BÁRÁNYFELFŐ

Felhőcske megszületett egy szélcsendes napon. Nagyapja a Zivatar büszkén gyönyörködött a kicsi felhőben. Testvérei, társai körülölelték, féltőn óvták a legkisebb széltől is.
Zavartalan, boldog gyermekkora volt. Megtanították arra, amit egy Felhőnek illik ismerni és tudni. Jó Felhő volt. Szófogadó, engedelmes, segítőkész, szelíd.

Egyetlen tulajdonság hiányzott belőle, a bátorság. Nagyapja a Zivatar mondta is, hogy ez így nem helyes. Nem jól nevelték a szülők, majd Ő megtanítja az ifjút, mert Felhőcske már kamaszodott.

- A nevededel kell kezdenünk a tanulást. Nem Felhőcske vagy már, hanem BÁRÁNYFELHŐ.

- Értem nagyapa, örülök az új nevemnek.

És elkekezdődőtt a tanítás,a kis felhőt kemény, spártai módon oktatták. Mindig erősebb, büszkébb, bátrabb lett. De a lelke szelíd maradt. Lassan elérte őt a szerelem.

Boldog volt, mosolygott és örömmel úszott az égen.

Kedvesével egyre távolabb kerültek a megszokott égtájtól. Nagy,aszláyos mező fölé értek.

Lenn kiszáradó gabonatábla áhítozott egy kis eső után. Néhány kalász még kitartott és kérlelni kezdete a Felhőt:

- Öntözz meg, mert meghalunk, nem lesz kenyér, kifli, zsemle a gyerekeknek. Éhen halnak. Segíts! 

A felhő gondolkodott, majd így szólt: 

- Nem akarok  bátor lenni, nem akarok hős lenni, nem akarok meghalni.

Élni akart. Szerelmes volt. Lent a mezőn a kalászok egyre száradtak, egyre sárgultak. 

Egyszerre csak apró cseppekben el kezdett esni az eső, mindig jobban, langyos, meleg nyári zápor. A búzakalászok fellélegeztek, újra éltek, lengedeztek boldogan az üdítő szélben.

A kis felhő feláldozta magát, mert eljött az életében az a pillanat amikor parancsoló varázslat keríti be a FELHŐ lelkét, amelynek nem lehet  nem  engedelmeskedni.

BÁRÁNYFELHŐ bátor volt. Így maradt meg minden felhő emlékében az égi tájakon.