Gyomrom jelezve, mardosón korog,
bensőm üres, szédülök, a föld forog.
Nyálam csorog, csutkám mozog,
egy jó ebédről csak álmodom.
Pénzem nincs, de van még reményem,
s ha egyszer majd megérem
talán lesz majd ebédem!
Reggelim letudtam éttermi illattal,
jó darabig beérem ezzel a tudattal.
Sétám közben ámulva csodálom,
hogy nem vagyok egyedül, e szétcibált világon.
Látom amint egy valamikor még úr,
óvatosan körülnéz, s a szemetesbe nyúl.
Szégyenkezve, mintha valamitől félne,
bár látni rajta pénzt senkitől sem kérne!
De ni csak mi történik:
az idegen arca örömtől fénylik.
Nagydarab kenyeret emel a magasba,
int, gyere ne egyek magamba!
Leülünk némán egy elhagyott padra,
csapi vizet iszunk minden falatra.
Száraz a kenyér, állott az íze,
érződik rajta a konténer bűze.
Vendéglátóm boldog, Ő is nagyokat nyel,
arra gondolok, mit eszik majd reggel.
Újdonsült társam, felemelte fejét,
majd rám nézett, és beszélt, csak beszélt:
Valamikor nem is olyan régen,
amikor a munkát megfizették, s nem volt az szégyen,
volt otthonom, barátom,
becsületem, pénzem és családom.
Olcsó kocsmákban leltem menedéket,
s a rossz borokban ébrednek remények.
Kezdem már megszokni a közönyt,
a barát elfordult, ma már nem is köszön.
Arcizma sem rezdült, egyfolytában beszélt,
nem okolt senkit, áldatlan sorsáért.
A megalázottság a fájdalomérzet,
egy szív a sok közül, amely ezer sebből vérzett.
Kicsivel később, erőt vett magán,
felállt, s elballagott, be nem látott útján...
Elmerengve szomorúan néztem utána,
talán az Isten, egyszer majd megáldja...